Munkaterületek

Konferencia: Az emberi lényről alkotott elképzelés

A konferencia adja meg a szimpózium kereteit. Ismerteti a történelem során az emberi lényről alkotott különböző nézeteket, egészen napjainkig. Minden történelmi kornak megvolt a maga elképzelése arról, hogy mi az ember és mi a sorsa. Ezek az elképzelések szabták meg a társadalmi események és az egyének életének irányát. Az egyetemes humanizmusnak szintén van egy világos és egyedi elképzelése, amely ma hozzájárul a születőben lévő Új Civilizáció megalapozásához. Az emberi lényt tekinti központi értéknek, és a legfontosabb témák – mint a tudat, a mély, a történelem és a jövő – megértésére konkrét tapasztalatok alapján törekszik, nem pedig az ideából, az anyagból, a társadalomból vagy istenből kiindulva.

Első témacsoport: A tudás és annak alkalmazása

Az ember a kezdetek óta törekszik rá, hogy értelmezze a jelenségeket, melyek a természetben, a társadalmi környezetében és saját tudatában történnek. A létrejövő társadalmak és civilizációk sajátos utakat fejlesztettek ki, hogy egyre jobb megértésre tegyenek szert és szélesítsék a látókörüket. Így észlelték, megnevezték és jelentést adtak a környező világ minden egyes elemének, kulturális örökségük segítségével alkalmazkodtak és fejlesztették eszközeiket.

Az emberi fejlődés mindig szorosan kapcsolódott a a megismerés és az ismeretek alkalmazásának képességéhez.

A közvetlen érzékelésből származó, naiv és mágikus látásmódtól az absztrakt, kritikus és tájékozott nézőpontig; a lába alatt elterülő vízszintes síktól a nanotechnológiág – az ember, úgy tűnik, előrehalad a világ és önmaga megismerésében. És ez a fejlődés egyben a határok kiterjesztését is jelenti, a végtelenül kicsitől a kifürkészhetetlen sziderikus térig.

Van egy szoros kapcsolat aközött, amit ismerünk, és a megismerés módja között. Az ismeretszerzés minden módja egyszer eléri határát, és kimeríti lehetőségeit. Pontosan ez történik ma. Az út a tudáshoz és ezért az is, amit tudni lehet, holtpontra jutott.

Ehhez az új paradigmához az egyetemes humanizmus egy olyan megismerés szükségességét veti fel, mely a vizsgálódó közvetlen tapasztalatain alapul, nem ideákra vagy igazságként elfogadott hitekre, ahogy eddig történt, hanem sajátként megélt emberi tapasztalatokra.

Az egyetemes humanizmus figyelembe veszi és elismeri, hogy minden tudás és cselekedet alapja a tudat-világ struktúra. Egyik sem létezik a másik nélkül.

Ebből a struktúrából adódik:

b) egy olyan esztétikai fogalom, mely az embert felszabadító tapasztalathoz kapcsolódik, nem pedig a piac és a média által erőltetett trendekhez.

Ebből kiindulva követeljük: ne csak a gazdasági előnyök ösztönözzék a tudomány és a technika fejlődését, hanem az emberi fejlődés, melynek érdekében mindkettőt prioritásnak tekintjük.

Az első embercsoportoktól a komplex, modern társadalmakig tartó folyamat során mindig változott a megengedettről és a tilosról, illetve a jogokról és a kötelességekről alkotott szemlélet; amely a kevesek számára biztosított jogoktól mára eljutott az egyetemes jogok megfogalmazásáig.

E  jogok kivívása mindig szorosan összefüggött azoknak a hátrányos helyzetű csoportoknak az erejével és politikai érdekérvényesítő képességével, melyek jogaik érvényesítéséért és a szabadságért küzdöttek.  Egy nem akaratlagos folyamat, melyben a feszült és a nyugodt pillanatok váltják egymást, a történelem mechanikus ismétlése felé hajt bennünket. Szükséges, hogy a jövőben átalakítsuk ezt a történelmi ismétlődést, amelyben kevesek tisztességtelen előnyt élveznek a döntő többséggel szemben. Ehhez az együttélés új, együttműködésre alapuló szabályait kell megalkotni, és el kell törölni az emberiséget elnyomó törvényeket.

Mivel a jog, a politika és a gazdaság a társadalom alapszerkezetének részét képezik, meg kell határozni, hogy milyen jellemzőkkel bírjanak majd az új civilizációban. Ezzel egyidőben felvetendő, hogy milyen szerepet tölt majd be az oktatás és az egészségügy a jövő társadalmában, mivel e két terület az emberi fejlődés alapja.

Végezetül, az is alapos felülvizsgálatra szorul, ahogyan az ember saját környezetéhez – az állatokhoz, a növényekhez és az ásványokhoz - viszonyul a földi világban. Nem csak a társadalmi kapcsolatok mély átértelmezésére van szükség, azaz arra, hogy a dominancia és a verseny kapcsolatait a partnerség és a kiegészítés kapcsolataivá alakítsuk. Az is alapvető fontosságú, hogy kialakítsunk egy valódi ökológiai tudatosságot, azaz egy olyan társadalmi-környezeti megközelítést, amely szerint az emberi lények és az állat-, a növény- és az ásványi világ konstruktív és egymást kölcsönösen alakító kapcsolatban állnak, és amely végérvényesen elutasítja a természeti erőforrásokat kihasználó fogyasztói hozzállást.

Minden korban és minden civilizációban van egy bizonyos szellemi szubsztrátum (ősréteg), melyre a tudomány és a művészetek építenek. Ez a szubsztrátum olyan, a korszakra jellemző és kulturális alapok struktúrája, melyeken az egész világkép nyugszik, és melyek alapján a társadalmak mélyszerkezete kialakul.

A műalkotásokból, a műtárgyakból vagy építészeti alkotásokból, a gondolkodásmódokból, a tudományból, a társadalmi és vallásos hitekből következtetni lehet egyfajta világképre, ami bár nem észlelhető, nagyban befolyásolja egy adott kor vagy civilizáció tudományos és művészeti eredményeinek egészét.

Ahhoz, hogy eljussunk ehhez a szubsztrátumhoz, két elemet kell figyelembe vennünk: a kultúrát és a spiritualitást.

Amikor "kultúráról" beszélünk, nem a folklórra gondolunk, és nem is egy földrajzi helyre vonatkozó történelmi fogalmakkal kapcsolatos tudás felhalmozására. Inkább népek vagy népcsoportok hiteinek, társadalmi szokásainak, kapcsolatrendszereinek és életstílusának összességére. Így a kultúra, tágabb értelemben véve az az alap, amely az emberi cselekvés irányát megszabja és bepillantást enged egy társadalom jövőjébe. Ha például egy társadalom kultúrája az erőszakra alapul, a felhalmozott történelmi tapasztalat birtokában nem nehéz megjósolni a jövőjét. Ugyanakkor, ha az erőszakmentesség kultúrája ver gyökeret az adott társadalomban – mint egy mély, belső attitűd, mint gondolkodási mód, mint a világra vetett tekintet – lehetséges volna teljesen újragondolni ugyanezeket a struktúrákat.

Nem lehet megkerülni a spiritualitás fontos témáját sem, mely mindig is jelen volt az emberi történelemben, és továbbra is számtalan formában megnyilvánul minden társadalomban. Nem csak az intézményes és elismert vallások spiritualitására gondolunk, hanem egy olyan "diffúz áramlatra", mely új törekvésekben és az önmagunkkal és másokkal szembeni új bánásmódban jut kifejezésre. Ez egy olyan spiritualitás, amely inkább a "szent" belső és mély megtapasztalására alapul, nem pedig egy külső liturgiára.

Az a világkép, melynek alapján egy új, világméretű civilizáció felépül majd, kétségkívül a jelenlegi, Földön létező különböző civilizációk legprogresszívebb elemeinek szintézise lesz.

Ebben a nehéz történelmi szakaszban elengedhetetlennek tartjuk, hogy kihangsúlyozzuk az erőszakmentesség témáját a kultúra területén, és a mély terekkel való kapcsolatot a spiritualitás terén. Így válik e két terület a már körvonalazódó Egyetemes Emberi Nemzet alapköveivé.